Íme az egyik ügyfelem története, a saját szavaival elmesélve. Olvasd végig — megéri! A kommentárjaimat a cikk végén olvashatod.

* * *

Az én vállalkozóvá válásom egy közös baráti nyaralással indult, ahová az én Búsképű Lovag barátom magával hozott egy könyvet, Harv Ecker: A milliomos elme titkai címűt. A Búsképű Lovag a nyaralás harmadik napján halálosan megsértődött, a falnak fordult és nem beszélt velem és mivel más társaságom nem volt, olvasni kezdtem.

Két hónap múlva alapítottam egy bt-t és keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy az addigi munkámat ne alkalmazottként végezhessem, hanem számlázhassak érte. Hónapokig nem történt semmi azon kívül, hogy elkövettem néhány hibát. Nem tájékozódtam kellően, ezért csillagászati összegbe került a cégalapítás, a biztosítás, a könyvelő. Meg kellett tanulnom, hogy a könyvelő alapesetben sem a barátom, sőt, ha munkakapcsolaton kívül egyéb ismeretség is van vele, az komoly akadályt jelent. Volt, amit elsőre is jól csináltam, de nagyjából próba-szerencse alapon tanultam a dolgokat.

Nem tudtam, honnan tanulhatnék. A szakmámat is évekig tanultam az egyetemen, tudtam, hogy az üzleti életbe való betanulás is legalább ugyanennyi idő lesz, de nem találtam a forrást, ahonnan felszedhetném az ismereteket. Olvastam könyveket, olvasgattam a neten, de nehéz volt az előrejutás. (Annyira nem volt fogalmam semmiről, hogy egyszer feliratkoztam pár hónapra egy fizetős zárt weboldalra ahol igazából marketinget tanítottak, de nekem akkor nem marketingre volt szükségem.) A legnagyobb akadály akkor az volt, hogy nem tudtam beszélgetni a témáról senkivel. A családomban nem volt felnőtt, a szakmai köreimben tabu volt pénzről, üzletről nem csak beszélni, de gondolni is rá.

Mindeközben alkalmazottként dolgoztam folyamatosan romló közérzettel. Amikor adódott egy lehetőség egy nagyon-nagyon jól fizető munkára, azonnal megragadtam. Másodállásban egy vidéki városba szerződtem és számláztam a munkámért. Az első kiállított számla felett érzett öröm ugyanolyan mámorító volt, mint amikor először szólítottak doktornőnek! 🙂

Az új munka kapcsán új emberekkel ismerkedtem, és láttam, hogy egyesek már évek óta függetlenek. Gondoltam, ez nekem is megy, vettem egy mély levegőt és felmondtam. Mivel a munkámra szükség volt, a kórház hajlandó volt velem vállalkozói szerződést kötni. Akkoriban interregnum volt, az előző osztályvezető nyugdíjba készült, az újat már lebegtették, de még nem nevezték ki, szakemberhiány miatt a tőlünk függő osztályok sem tudtak dolgozni.

Felmerült a gondolat, hogy egyes manuális osztályok saját „külön bejáratú” altatóorvosokat alkalmazzanak, ezzel előttem is nyílt egy út a teljes önállósodásra. A cégem megvolt, számláztam a munkámért, és lehetőségem lett volna számlákat befogadni mások munkájáért. Szükségem lett volna két-három asszisztensre és esetleg egy másik orvosra is. Bejelentett alkalmazottként nem tudtam volna felvenni senkit a járulék és adóterhek miatt, de erre igazán szükség sem volt, hiszen mindenki a főállása mellett végezte volna a munkát. Egyéni vállalkozói igazolvány kiváltásával számlát állíthattak volna ki, az akkor közalkalmazotti bér két és félszeresét tudtam volna úgy fizetni. Keresni kezdtem a „suttogó hírmondó”-n az embereket, égtek a vonalak. 10-12 emberrel beszéltem, de egyetlen egy sem volt hajlandó kiváltani a vállalkozó igazolványt! Kínomban már azt is felajánlottam nekik, hogy fizetem az illetéket (10 000 forint), megszerzem az időpontot, csak alá kell írniuk, de nem és nem és nem. Levontam a tanulságot: az emberek nagy része nem akarja az életét irányítani.

Én viszont akartam. Leszerződtem még két másik hellyel, hogy ne egy lábon álljak, és elfelejtettem az alkalmazotti jogviszonynak még a gondolatát is. Most új dolgokat tanulok, és azon gondolkodom, hogy talán újra tanítanom (is) kellene. Keresem az utat, aztán majd meglátjuk.

A tanulság

Amióta a magam ura vagyok (ami persze nem teljesen igaz), a legnagyobb változás a felelősségem és a felelősségvállalásom szintjében történt. 100%-ban én vagyok a felelős a munka minden fázisáért, az előkészítéstől a végeredményig. Alkalmazottként magát a folyamatot figyeltem, és közben folyton akadt valamilyen kifogásom: „Így (ilyen eszközzel, ilyen asszisztenssel, ilyen beteggel, stb.) nem lehet dolgozni!” Most a folyamat helyett a célt látom, az eredménynek meg kell lennie és kész. Azt hiszem, alkalmazottként az ember óhatatlanul is inkább reaktívabb.

Nem csak a munkámért vállalok teljes felelősséget azóta, hanem a munkaképességemért is. Sokkal többet törődöm pl. az egészségemmel és a szakmai fejlődésemmel. Alkalmazottként egyszerűen kijelentettem, hogy ezt nem tudom, ehhez nem értek, keressenek rá valaki mást. Most azt mondom, hogy utánanézek, megtanulom, sőt eleve azon vagyok, hogy „előre tanuljak”.

Hogy mi a legjobb ebben az új helyzetben? Talán a függetlenség, ami nem azt jelenti, hogy nem függök senkitől, hanem azt, hogy a fontos dolgokban magamtól függök, nálam van az irányítás. A saját személyes örömömet pedig azt jelenti, hogy végre lelkifurdalás nélkül költhetek képzésekre és könyvekre. Úgy gondolok rá, hogy ez nem kiadás, elvonás valami fontosabbtól (pl. a gyerekemtől), hanem befektetés. Ráadásul levonom az adóalapomból, amitől különösen boldog vagyok. 🙂

Hogy mi a legrosszabb? Ugyanez. Hogy csak magamtól függök, rajtam kívül nem áll a gólvonalon senki. Ha én beengedem a labdát, az bizony bent van. Ha hibázok, egyedül kell viselnem a következményeket. A másik rossz érzés, hogy nincs kivel beszélnem. A jelenlegi felnőtt környezetemben senki nem nyitott a fejlődésre, aki többet akar, az törtet, vagy másokon nyerészkedik, de legalább is gyanús.

Ezzel együtt önszántamból többet nem leszek alkalmazott. Nem azért, hogy „nekem ne dirigáljon senki!”, hanem azért, mert az életem irányítása felett érzett öröm sokszorosan meghaladja a „biztos állásból” fakadó örömet.

* * *

Nos, eddig a történet. Ezt a posztot nem azért tettem fel, hogy ha alkalmazott vagy, összerezzenj, hogy „jaj, már megint rá akarnak venni, hogy mondjak fel!”. A történet egyéni, és mindenkié más kell, hogy legyen. De néhány szempontot azért szeretnék kiemelni, ami megragadta a figyelmemet:

• Szerencse: néha az élet elénk sodor lehetőségeket. Itt például a kölcsönkönyvet a nyaralás alatt. De a szerencsét meg is kell ám ragadni!
• Ne akarj mindent egyedül megoldani, mert sokkal több pénzedbe és idődbe fog telni, mintha beszélgettél volna 2-3 emberrel, aki nálad előbbre jár. A magyar vállalkozók és cégvezetők egyik legnagyobb baja éppen ez: nem hajlandók tanulni másoktól (azt hiszik, ők tudják a legjobban), és megosztani a tudásukat másokkal (paranoiásak, hogy ellopják az ötleteiket).
• Azokra az emberekre figyelj, akik nálad jobban csinálják. Ha egy-kettő ilyet ismersz, az bőven elég, hogy ellensúlyozza az 50 élhetetlen, szerencsétlen sorsú ismerősödet, kollégádat. (Ez olyasmi , mint az Erő kontra erő című könyvben a spirituális pontszámok: egy magas spiritualitású ember sok ezer alacsonyat kompenzál.)
• A régi környezetedben jó eséllyel nem fogsz jó embereket találni, mert ők még a te régi beidegződéseid szerint működnek. Máshol keress! Jó embereket haladó (=fizetős, és nem is a legolcsóbb) tanfolyamokon, mesterelme-csoportokban, szakértői blogokon lehet találni.
• A függetlenség csak kívülről tűnik tökéletesnek. Ha benne vagy, elég marecás ügy. Sokat kell vele dolgoznod, és senki nem garantálja az eredményt. A szabadságharc megnyerésével indul az igazi küzdelem: magadat kell legyőznöd, és meg kell találnod az utat, hogy fejlődj és alkalmazkodj az új életed kihívásaihoz. De ha van benned életrevalóság, a végén te is ezt mondod majd: nehéz volt, sokszor most is nehéz, de nem bántam meg…