Alkalmazott kontra vállalkozó, avagy tényleg a lét határozza meg a tudatot?
Íme az egyik ügyfelem története, a saját szavaival elmesélve. Olvasd végig — megéri! A kommentárjaimat a cikk végén olvashatod.
* * *
Az én vállalkozóvá válásom egy közös baráti nyaralással indult, ahová az én Búsképű Lovag barátom magával hozott egy könyvet, Harv Ecker: A milliomos elme titkai címűt. A Búsképű Lovag a nyaralás harmadik napján halálosan megsértődött, a falnak fordult és nem beszélt velem és mivel más társaságom nem volt, olvasni kezdtem.
Két hónap múlva alapítottam egy bt-t és keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy az addigi munkámat ne alkalmazottként végezhessem, hanem számlázhassak érte. Hónapokig nem történt semmi azon kívül, hogy elkövettem néhány hibát. Nem tájékozódtam kellően, ezért csillagászati összegbe került a cégalapítás, a biztosítás, a könyvelő. Meg kellett tanulnom, hogy a könyvelő alapesetben sem a barátom, sőt, ha munkakapcsolaton kívül egyéb ismeretség is van vele, az komoly akadályt jelent. Volt, amit elsőre is jól csináltam, de nagyjából próba-szerencse alapon tanultam a dolgokat.
Nem tudtam, honnan tanulhatnék. A szakmámat is évekig tanultam az egyetemen, tudtam, hogy az üzleti életbe való betanulás is legalább ugyanennyi idő lesz, de nem találtam a forrást, ahonnan felszedhetném az ismereteket. Olvastam könyveket, olvasgattam a neten, de nehéz volt az előrejutás. (Annyira nem volt fogalmam semmiről, hogy egyszer feliratkoztam pár hónapra egy fizetős zárt weboldalra ahol igazából marketinget tanítottak, de nekem akkor nem marketingre volt szükségem.) A legnagyobb akadály akkor az volt, hogy nem tudtam beszélgetni a témáról senkivel. A családomban nem volt felnőtt, a szakmai köreimben tabu volt pénzről, üzletről nem csak beszélni, de gondolni is rá.
Mindeközben alkalmazottként dolgoztam folyamatosan romló közérzettel. Amikor adódott egy lehetőség egy nagyon-nagyon jól fizető munkára, azonnal megragadtam. Másodállásban egy vidéki városba szerződtem és számláztam a munkámért. Az első kiállított számla felett érzett öröm ugyanolyan mámorító volt, mint amikor először szólítottak doktornőnek! 🙂
Az új munka kapcsán új emberekkel ismerkedtem, és láttam, hogy egyesek már évek óta függetlenek. Gondoltam, ez nekem is megy, vettem egy mély levegőt és felmondtam. Mivel a munkámra szükség volt, a kórház hajlandó volt velem vállalkozói szerződést kötni. Akkoriban interregnum volt, az előző osztályvezető nyugdíjba készült, az újat már lebegtették, de még nem nevezték ki, szakemberhiány miatt a tőlünk függő osztályok sem tudtak dolgozni.
Felmerült a gondolat, hogy egyes manuális osztályok saját „külön bejáratú” altatóorvosokat alkalmazzanak, ezzel előttem is nyílt egy út a teljes önállósodásra. A cégem megvolt, számláztam a munkámért, és lehetőségem lett volna számlákat befogadni mások munkájáért. Szükségem lett volna két-három asszisztensre és esetleg egy másik orvosra is. Bejelentett alkalmazottként nem tudtam volna felvenni senkit a járulék és adóterhek miatt, de erre igazán szükség sem volt, hiszen mindenki a főállása mellett végezte volna a munkát. Egyéni vállalkozói igazolvány kiváltásával számlát állíthattak volna ki, az akkor közalkalmazotti bér két és félszeresét tudtam volna úgy fizetni. Keresni kezdtem a „suttogó hírmondó”-n az embereket, égtek a vonalak. 10-12 emberrel beszéltem, de egyetlen egy sem volt hajlandó kiváltani a vállalkozó igazolványt! Kínomban már azt is felajánlottam nekik, hogy fizetem az illetéket (10 000 forint), megszerzem az időpontot, csak alá kell írniuk, de nem és nem és nem. Levontam a tanulságot: az emberek nagy része nem akarja az életét irányítani.
Én viszont akartam. Leszerződtem még két másik hellyel, hogy ne egy lábon álljak, és elfelejtettem az alkalmazotti jogviszonynak még a gondolatát is. Most új dolgokat tanulok, és azon gondolkodom, hogy talán újra tanítanom (is) kellene. Keresem az utat, aztán majd meglátjuk.
A tanulság
Amióta a magam ura vagyok (ami persze nem teljesen igaz), a legnagyobb változás a felelősségem és a felelősségvállalásom szintjében történt. 100%-ban én vagyok a felelős a munka minden fázisáért, az előkészítéstől a végeredményig. Alkalmazottként magát a folyamatot figyeltem, és közben folyton akadt valamilyen kifogásom: „Így (ilyen eszközzel, ilyen asszisztenssel, ilyen beteggel, stb.) nem lehet dolgozni!” Most a folyamat helyett a célt látom, az eredménynek meg kell lennie és kész. Azt hiszem, alkalmazottként az ember óhatatlanul is inkább reaktívabb.
Nem csak a munkámért vállalok teljes felelősséget azóta, hanem a munkaképességemért is. Sokkal többet törődöm pl. az egészségemmel és a szakmai fejlődésemmel. Alkalmazottként egyszerűen kijelentettem, hogy ezt nem tudom, ehhez nem értek, keressenek rá valaki mást. Most azt mondom, hogy utánanézek, megtanulom, sőt eleve azon vagyok, hogy „előre tanuljak”.
Hogy mi a legjobb ebben az új helyzetben? Talán a függetlenség, ami nem azt jelenti, hogy nem függök senkitől, hanem azt, hogy a fontos dolgokban magamtól függök, nálam van az irányítás. A saját személyes örömömet pedig azt jelenti, hogy végre lelkifurdalás nélkül költhetek képzésekre és könyvekre. Úgy gondolok rá, hogy ez nem kiadás, elvonás valami fontosabbtól (pl. a gyerekemtől), hanem befektetés. Ráadásul levonom az adóalapomból, amitől különösen boldog vagyok. 🙂
Hogy mi a legrosszabb? Ugyanez. Hogy csak magamtól függök, rajtam kívül nem áll a gólvonalon senki. Ha én beengedem a labdát, az bizony bent van. Ha hibázok, egyedül kell viselnem a következményeket. A másik rossz érzés, hogy nincs kivel beszélnem. A jelenlegi felnőtt környezetemben senki nem nyitott a fejlődésre, aki többet akar, az törtet, vagy másokon nyerészkedik, de legalább is gyanús.
Ezzel együtt önszántamból többet nem leszek alkalmazott. Nem azért, hogy „nekem ne dirigáljon senki!”, hanem azért, mert az életem irányítása felett érzett öröm sokszorosan meghaladja a „biztos állásból” fakadó örömet.
* * *
Nos, eddig a történet. Ezt a posztot nem azért tettem fel, hogy ha alkalmazott vagy, összerezzenj, hogy „jaj, már megint rá akarnak venni, hogy mondjak fel!”. A történet egyéni, és mindenkié más kell, hogy legyen. De néhány szempontot azért szeretnék kiemelni, ami megragadta a figyelmemet:
- Szerencse: néha az élet elénk sodor lehetőségeket. Itt például a kölcsönkönyvet a nyaralás alatt. De a szerencsét meg is kell ám ragadni!
- Ne akarj mindent egyedül megoldani, mert sokkal több pénzedbe és idődbe fog telni, mintha beszélgettél volna 2-3 emberrel, aki nálad előbbre jár. A magyar vállalkozók és cégvezetők egyik legnagyobb baja éppen ez: nem hajlandók tanulni másoktól (azt hiszik, ők tudják a legjobban), és megosztani a tudásukat másokkal (paranoiásak, hogy ellopják az ötleteiket).
- Azokra az emberekre figyelj, akik nálad jobban csinálják. Ha egy-kettő ilyet ismersz, az bőven elég, hogy ellensúlyozza az 50 élhetetlen, szerencsétlen sorsú ismerősödet, kollégádat. (Ez olyasmi , mint az Erő kontra erő című könyvben a spirituális pontszámok: egy magas spiritualitású ember sok ezer alacsonyat kompenzál.)
- A régi környezetedben jó eséllyel nem fogsz jó embereket találni, mert ők még a te régi beidegződéseid szerint működnek. Máshol keress! Jó embereket haladó (=fizetős, és nem is a legolcsóbb) tanfolyamokon, mesterelme-csoportokban, szakértői blogokon lehet találni.
- A függetlenség csak kívülről tűnik tökéletesnek. Ha benne vagy, elég marecás ügy. Sokat kell vele dolgoznod, és senki nem garantálja az eredményt. A szabadságharc megnyerésével indul az igazi küzdelem: magadat kell legyőznöd, és meg kell találnod az utat, hogy fejlődj és alkalmazkodj az új életed kihívásaihoz. De ha van benned életrevalóság, a végén te is ezt mondod majd: nehéz volt, sokszor most is nehéz, de nem bántam meg…
Kedves P.Judit!
Egyetértek, h. nemcsak a szerencse játszott szerepet a történetedben.. (ez nem is volt kérdés!)
És igaz: több pénz, több munka; vagy több munka több pénzzel jár, vagyis: többet dolgozol és ezért “cserébe” többet is kapsz. Ez így logikus.
Sajnálom azokat, akik nem tartottak Veled, főleg olyan feltételek mellett, amiket felajánlottál nekik!
Ha nem titok, az anesztezian kívül milyen más praxisban gondolkodsz?
Kedves Szekeres Emmy!
Herman Juditnál megvan az elérhetőségem, szerintem szívesen segít abban, hogy felvehessük a kapcsolatot.
Üdvözlettel: Pánczél Judit
Kedves Hozzászólók!
A történet az enyém.
A szerencséről csak annyit, hogy volt is szerencsém, meg nem is. Adódott egy lehetőség, de ez a lehetőség mások számára is nyitva állt, mégsem éltek vele, sőt, az én számomra is nyitva állt már évekkel korábban, de én sem akartam/tudtam akkor a saját lábamra állni.
A “saját, külön bejáratú” szolgáltatás pedig nem jött létre, mert nem sikerült munkatársakat találni. Tehát ebben nem volt szerencsém.
Mivel van egy gyerekem és én vagyok egy személyben a családfenntartó, mindenképpen alkalmazott maradtam volna, amíg nem kapok szerződést, mint ahogy az is voltam egy darabig és részállásban csináltam a vállalkozást párhuzamosan az állásommal. A rész állás ebben az esetben csak adminisztratív kifejezés, mert a munka nem “rész” volt, hanem szinte két teljes egész. Mint ahogy most is másfélszer annyit dolgozom, mint egy alkalmazott. De kerestem a lehetőséget, mint ahogy most is keresem. Most is tanulok és próbálok felépíteni az anesztézián kívül egy teljesen más praxist. No meg most sem egyetlen kórházzal vagyok szerződésben, hanem hárommal.Ez bizony azt is jelenti, hogy három helyre kopogtam be, három hellyel csináltam végig az engedélyeztetési procedúrát és három helyen dolgozom. Megdolgoztam a szerencsémért 🙂
Én is köszönöm szépen a történetet.
Érdekes, hogy induló-tanuló vállalkozóként nagyon hasonlót tapasztalok a környezetemben. Most még jobban megértettem, hogy miért. 🙂 Én vagyok a kakukktojás, akire úgy néznek, mint egy marslakóra. 🙂
Még jó, hogy a vállalkozóvá válást lehet segíteni, könnyíteni a vállalkozással szembeni félelem akupresszúrás oldásával (ez segít letenni az alkalmazotti viselkedésmintákat is), de ezt is csak azon az emberen lehet ezt megcsinálni, aki nyitott rá.
Vagy magunkon. 🙂
Jó a történtek, de máshol is szerepet játszott a szerencse:
” vettem egy mély levegőt és felmondtam. Mivel a munkámra szükség volt, a kórház hajlandó volt velem vállalkozói szerződést kötni. Akkoriban interregnum volt, az előző osztályvezető nyugdíjba készült, az újat már lebegtették, de még nem nevezték ki, szakemberhiány miatt a tőlünk függő osztályok sem tudtak dolgozni.
Felmerült a gondolat, hogy egyes manuális osztályok saját „külön bejáratú” altatóorvosokat alkalmazzanak, ezzel előttem is nyílt egy út a teljes önállósodásra. ….”
A megbízások és a munka nélkül hogyan boldogult volna? Vagy maradt volna alkalmazott..?
Kedves Ismeretlen!
Nagy öröm volt ezt a levelet elolvasni.Én az idősebb generációhoz
tartozom és 1986 óta vagyok vállalkozó.Sok mindent megtapasztaltam az elmúlt években.Sikereket és kudarcokat egyaránt.
Az Interneten találtam Vida Ágit és a Vállalkozónői Kerekasztal
közösséget.Nagyon sokat lehet tanulni Tőlük,pedig én nemcsak
céget vezettem,hanem képeztük a munkaerőt is.
Szívesen megismerkednék Veled,mert a környezetem foglalkozik
azzal a tevékenységgel,amit Te végzel.
Mindig ilyen gondolkodású munkatársakra vágytam,és tapasztalatból tudom,hogy milyen nehéz volt ilyeneket találni.
Kitartást,és sikereket kívánok Neked!
Őszinte tisztelettel:Szekeres Emmy
Hat igen, minden kezdet nehez.. jo ilyen inspiiralo torteneteket olvasni…
Remek írás, köszönöm, Judit!
Az éppen csak le nem álló motor esete (Tóth Marival):
Bevallom, amíg alkalmazottként dolgoztam, képes voltam hidegvérrel lefeküdni úgy, hogy az aznapi feladataimat nem tökéletesen végeztem el.
Nem azt tettem, amit kértek, nem úgy tettem, ahogyan kérték, és nem adtam bele apait-anyait. A munkát nem szabotáltam, de a szükséges minimumon járattam a motort. Éppen csak nem állt le.
Csillogó szem effektus:
Voltak pillanatok, amikor viszont tényleg odatettem magam, és úgy végeztem a munkám, mintha a cég az enyém lenne.
Most az enyém a cég. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy csak néha “teszek úgy, mintha” én lennék a tulajdonos.
– MINDIG úgy kell cselekednem, hogy minden, amit teszek egy nap, azt szolgálja, hogy az elégedett ügyfelekből egy sereget verbuváljak össze.
– MINDIG többet és jobbat kell nyújtanom, mint amit az ügyfeleim elképzeltek
– MINDIG kell időt szánnom a fejlesztésekre és a marketingre.
Akkor alszom nyugodtan, ha a nap minden perce olyan volt, mint régen, amikor “odatettem magam”.
És általában nyugodtan alszom!